Nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején. Egyetemisták voltunk, kevés pénzzel, de az mind italra kellett, természetesen. Napi 4-500 Forintból éltünk, de 300-ból a Jazzkocsmában berúghattunk ( az pont 6 db vbk volt, 3-2 arányban a bor javára), a maradék 100-ba meg belefért a cigi-kenyér-parizer (!!!). A hely nem attól volt érdekes, mert olcsón lehetett inni és tele volt egyetemista és egyetemre készülő lányokkal- ott, Szegeden egyébként se kellett sokat menni azért, hogy kocsmát és egyetemistát találjunk.
A Jazzkocsma volt az a hely ( az utcát már nem tudom, hol, valahol a szintén intézményi rangú Bárka vendéglő közelébe), ahol ha eleget ittál, akkor választhattál a pultos zenegyűjteményéből és onnantól mindenki arra a zenére ivott. Mi, egyetemisták pedig felvághattunk, hogy természetesen a részletes életrajzát is tudjuk az éppen játszó zenésznek és már általános iskola elsőbe is Mingus lemezt kértünk karácsonyra, mivel addigra a Miles Davis összes már megvolt az óvodai ballagásunkról. Ártani persze nem ártott senkinek, ha nem hétköznapi zenét hallgatott, csak hát akkor és ott szinte senki nem tudott semmit a jazzről, csak annyit, hogy jó be lehetett rá rúgni és a bölcsész lányok szerették.
Kivéve Poti barátunkat, aki filozófusnak tanult (meg egyben vegyésznek is, tán az egyetlen volt Szegeden, aki egyszerre volt TTK-s és BTK-s) és mindent tudott a zenéről. Potinak akkoriban két ruhája volt: egy csíkos pizsama és egy fekete öltöny, hozzá fehér inggel és fekete nyakkendővel, úgy nézett ki, mint Tau Bácsi. Az éppen viselt öltözete nem feltétlenül tükrözte, hogy milyen napszak van, előfordult, hogy délután pizsamába ment a kollégiumhoz közeli ABC-be de az is gyakori volt, hogy az öltönyébe aludt (a kollégiumba, ahol laktunk, hetekig csak pizsamába mászkált). Szóval - de róla lesz még szó bőven - nem lehetett sokat tudni róla, csak azt, hogy furcsa és különleges alak, más, mint mi és nem is akart hozzánk hasonlítani. Ruhája nem sok volt, de a három személyes, kb 8 négyzetméteres kollégiumi szobájába olyan zeneszobát rendezett be, hogy azt csak irigyelni lehetett: lemezjátszó, erősítő, hangfalak és a zenegyűjteménye, mindenből az akkor elérhető legjobb. Bejárásunk akkor még nem volt hozzá, de izgatott minket, hogy milyen ember lehet - és persze a kollégiumi folyosón hallgattuk a zenéjét.
Szerencsére Poti is szerette az italt (ebben azért nem akart más lenni) -így nem volt nehéz elvinni a Jazzkocsmába, ahol tán ő volt az egyetlen, aki értette is, amit hallgatott. Vagy legalább ismerte a zenéket. Lassan már minden nap odajártunk és mindig újabb és újabb zenéket mutatott nekünk, törzsvendéggé váltunk a helyen, volt úgy, hogy egymás után 29 napig ott voltunk minden este (ezt pontosan tudom, mert egy női magazinból származó menstruációs naptáron minden napot beikszeltünk, amikor ott jártunk).
Aztán úgy alakult, hogy Poti barátommal (meg másokkal) közös albérletbe költöztünk, ahol közvetlen közelségébe kerültem a tudásának és a zenegyűjteményének. Az albérletbe komolyzene szólt, este a Jazzkocsmába pedig a jazz, István pedig mindig minden kérdésünkre tudta a választ. Nem lehetett semlegesnek maradni, tudásával megfertőzte maga körül az embereket és a zenéjébe belevont mindannyiunkat.
Rég volt, de legkedvesebb emlékeim közt a szegedi Jazzkocsma és a hely hangulata a legélénkebb. Potival már rég találkoztam, más városba élünk családunkkal, de bármikor találkozunk, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk - a zenéről. Mai zenei tudásom alapjait tőle kaptam - biztos kézzel igazított el minket a műfajokban és a technikai kérdésekben is. Olyan alapot adott, amire a mai napig építkezem.
Itt a zenéről lesz szó, zenészekről,szerzőkről és technikai kérdésekről -sok apró dologról és sok személyes élményről. Szubjektív módon, ezért elfogultan. De szándékaim szerint mindig a minőségről.
( Megtaláltam, a Jazzkocsma ma is működik. Ha arra jártok, nézzetek be és írjátok meg, milyen. )
